máj. 03

A Csengery utca nem a legelőkelőbb környéke Budapestnek; a valamikor szebb napokat látott bérpaloták ma már roskadoznak, és némelyik még magán viseli a forradalom vagy a háború golyónyomait is. Mégis, a pusztulás, a kutyapiszok és az apokaliptikus viszonyok ellenére sajátos hangulata van ennek a városrésznek.Talán ezt érezte meg a Pótkulcs nevű szórakozóhely tulajdonosa is, aki egy romkocsmát nyitott a 65/b alatt. Adta magát az ötlet; nehezen tudott volna itt luxus-lakóparkot építtetni.

máj. 01

Valaha az emberek életének fontos részét képezte az éneklés és a táncolás. Ünnepnapokon, de hétköznapokon is dalra fakadtak, táncra perdültek.A mai ember alig táncol (és alig énekel); a fiatalok még csak-csak eljutnak bulikba vagy szórakozóhelyekre, ahol táncolni is tudnak, de a legtöbb ember nem tud elképzelni semmilyen kapcsolatot önmaga és a tánc között.

ápr. 27

Én, aki évekig szinte csak népviseletben jártam, és táncházak látogatója voltam, valójában soha nem tanultam néptáncolni. Most, hogy jobban belegondolok, mégis: általános iskolában egy évig a tantervben benne volt a néptánc (ének-zenei suliba jártam), és a bemutatón kékfestő szoknyában pörögtünk a San Marco utcai művelődési központ (akkor még Úttörőház) színpadán

ápr. 24

A diktatúra éveiben  így köszöntek egymásnak az emberek: ”szabadság”. Ajánlott volt mindenkinek ehhez igazodnia.  Aztán a Szabadság hídon át rendezetten felmentek a Felszabadulási  emlékműhöz gyűlésre.  Gyűlés után  ha volt utcabál a Gellért téren a fiúk a lányokat így kérték fel: „szabad?”. 
Ma a demokrácia éveiben sokan így köszönnek: „helló”.  Aztán a Szabadság hídon át  akár a vasszerkezeteken bóklászva felmehetünk a Szabadság-szoborhoz. De jobban járunk ha a víztározó tetejére felcaplatunk mert ott szerdánként táncház van és ott a  lányok ujjukkal intenek, hogy állj be a kőrbe.

Magyar