50. évfordulóját ünnepeltük a modernkori, városi táncházak születésének: 1972. május 7-én rendezték meg az első budapesti táncházat.
A városban több helyen is tartottak megemlékezést, mi a Liszt Ferenc téri rendezvényem vettünk részt.
Délután kettőkor kezdődött a mulatság, szatmári táncokat tanítottak a Bihari Táncegyüttes tagjai; Gál Tibor és a zenekar segítségével egy széki dalt tanultunk, majd a táncrend következett Csiduval, magyarbődi táncok a Vadrózsák néptáncegyüttessel (köztük olyan táncosokkal, akik már az ős-rendezvényen is részt vettek). Mezőségi táncokat táncolhattunk Sánta Gergővel és feleségével, eztán pedig délszláv táncok következtek Rodekné Blahó Márta tanításában, a Kolo zenekarral (a kalotaszegire már nem maradtunk ott).
Kettőkor még csak szállingóztak a nézők-résztvevők, a szatmári táncokat tehát jóformán csak a Bihari együttes tagjai ropták néhány lelkes megemlékezővel. A széki táncrendben közreműködő ... zenekaron megint csak elcsodálkoztunk: hogy lehetnek fiatal koruk ellenére ilyen vérprofi és kiváló muzsikusok? Másoknak egy élet sem elég rá, hogy ilyen jó zenészekké váljanak, nekik meg sikerült kb. 20 év alatt - és ebben már benne volt a járás és a beszéd megtanulása is!
A széki táncrendre már kezdett gyülekezni a táncházas közösség; a hely még épp elég volt ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen.
Túl sokan lettek viszont a résztvevők a magyarbődi táncok idejére; talán érdemes lett volna lejönni a jelképes színpadról a tér kövezetére, hangsúlyozva ezzel is, hogy itt nem színpadi produkcióról van szó. Nem lett volna nagy munka félretenni a sörpadokat és nagyobb teret biztosítani a táncra. Ez azért is tanácsos lett volna, mert a járókelők számára talán nem volt egyértelmű, hogy itt MINDENKINEK szabad táncolni, nemcsak azoknak, akik ismerik a lépéseket. A főváros turisták által kedvelt pontjáról van szó, nem biztos, hogy a külföldiek megértették, hogy közös örömtáncról van szó (idegen nyelvű konferálás nem volt).
Ez persze nem zavart mindenkit, a - valószínűleg közép-európai legénybúcsút tartó - brit fiatalemberekből álló társaság tetézte a már amúgyis meglévő jókedvét, és bátran beálltak a táncolók közé.
Megfogyatkozott viszont némileg az örömtáncolók száma a mezőségi alatt. Nem mintha nem lett volna jó hangulat, erről a kirobbanó kedvű Sánta Gergő és felesége, Anna gondoskodtak. Csak épp - ahogy valaki panaszkodott - olyan volt, mintha a Bartók együttes házi próbáján lettek volna a hozzájuk hasonló művészek közt, akik félszavakból is megértik egymást és akiknek kisujjukban vannak a Gergőék által bemutatott bonyolult figurák. Természetesen nem volt kötelező a profi táncosokat leutánozni (nehéz is lett volna), és senki nem tiltotta meg, hogy mindenki azt táncoljon a zenére, amit akar "a maga tanulmánya szerint".
A színpadon összezsúfolódott embermennyiség (nem a tömeg volt óriási, inkább a hely volt szűkös) a délszláv táncok alatt is problémát okozott, de ezt feledtette a Kolo együttes remek zenéje.
Összességében jól éreztük magunkat, és utólag nagyon sajnáljuk, hogy a belvárosi villámcsődületekre és a többi rendezvényekre nem mentünk el.
A 100. születésnapon mi már valószínűleg nem leszünk ott, de reméljük, 2072-ben is fognak még szatmári táncokat táncolni Budapest utcáin!
